Hogyan kezdjük? I.

Milyen igaz a mondás! „Minden kezdet nehéz.” Legalábbis annak tűnik sokszor. Nehéz felkelni otthon a székből, és elindulni egy ismeretlen helyre, vagy elkezdeni olyasmivel foglalkozni, amit még nem próbáltunk ki, legfeljebb tudjuk róla, hogy jó. Nehéz rávenni magunkat a változásra, a változtatásra, az életritmusunk újraütemezésére. De ha bogárklubot akarunk (de legyen szó bármilyen más „civil kezdeményezésről”), valahol el kell kezdenünk. Legfőképpen annak átgondolásával, hogy „mit is akarunk csinálni?”.

0. lépés:

Ha úgy döntöttünk (vagy legalábbis erősen gondolkodunk rajta), hogy kisközösség építésére adjuk a fejünket, úgy gondolom, keresve is nehezen találtunk volna jobb megoldást arra, hogy megleljük a legjobb módját vezetési képességeink kovácsolására, rendszeres karbantartására, kreativitásunk fejlesztésére, illetőleg ahhoz, hogy még jobban megismerjük önmagunkat, minden bennünk rejlő pozitív és negatív tulajdonságunkkal együtt. (És nem utolsó sorban ahhoz sem rossz megoldás, hogy valamelyest felkészüljünk – leendő – gyermekeink nevelésére is.) Nem kevés gyakorlati haszon… És akkor még egy szót sem beszéltünk mindarról a pénzzel soha meg nem vásárolható élménymennyiségről, lelki töltekezési lehetőségről, a „szeretettankunk”* folyamatos feltöltési élményeiről, amelyet egy-egy kisközösség képes adni az ember számára fennállásának évei alatt. Igaz, ez nem kevés verejtékkel is jár, de áldozatok nélkül nincs igazán győzelem.

Ha tényleg úgy döntöttél, hogy ez kell neked, és vállalod (akármelyik közösségben) egy kisközösség indítását és vezetését, hiszem, hogy szép és mindenki számára hasznos elhatározásra jutottál!

Mindenek előtt azonban át kell gondolnunk magunkban néhány dolgot!

Először is azt, hogy tulajdonképpen miért is vezetnénk hetente egy tucat fiatalt? Egyáltalán megéri ez nekünk? Mi a célunk vele? Talán az, hogy felnézzenek ránk, hogy (legalább itt) elismerjenek, és hallgassanak a szavunkra? Ha csak ennyi, akkor még gondolkodjunk rajta egy kicsit, mert így még nem fog menni. Viszont ha inkább elsősorban az a célunk, hogy példamutatással és felelősségtudattal a szolgálatukra legyünk, akkor már velejárója lesz ennek az előbbi felsorolás is. Viszont ez felelősséggel és időráfordítással is jár.

Na persze… miért is pazarolnánk az időnket néhány gyerekre vagy egy kortárs csoport egybetartására? Talán, mert elhivatottnak érezzük magunkat arra, hogy közösséget teremtsünk 10-12 lánynak és fiúnak, hogy kortársaikkal együtt rendes, valamire való közösségben nőjenek fel, s hogy találjanak egy helyes és járható életutat? Vagy, mert a saját korcsoportunknak szeretnék egy normális közösséget teremteni?

Ha eddig nagyjából igenek a válaszok, akkor még egy fontos kérdés az, hogy mindez nem csupán egy hirtelen fellángolás-e bennünk? Bár általában az ilyen elhatározások nem egyik pillanatról a másikra születnek – ezt elismerem – azonban egy dolgot nem árt tisztán látni: a gyerekekkel ugyan sokat kell játszani, de ők maguk nem játékok! És ugyanez igaz akkor is, ha a saját korosztályunknak szervezünk csoportot. Ahogy már említettük, a vezetés felelősség! Ha vállaljuk a csoportunkat, akkor erre mindig rá kell érni, és csak különleges esetekben mentesülhetünk, nem úgy, ahogyan a kedvünk tartja. Csoportot ugyanis nem lehet „egyszer igen, aztán kicsit nem, majd megint” vezetni, különben darabokra hullik az egész. Többen is láthattunk már példát erre. Ha vezetjük őket, akkor mindig számítanak majd ránk! (és elhiheti bárki, ez a legszebb benne!) Nem elvárás ugyan, hogy a csoportunk első helyen legyen az életünkben, de ha vállaljuk, akkor mindenképpen legyen közel hozzá!

A felelősséghez persze nem csak a rendszeresség, hanem a rendes felkészülés is hozzátartozik – de erről majd később.

Fontos még tisztában lennünk azzal, hogy amint megjelenünk a csoportunk előtt, előbb vagy utóbb (de inkább előbb) szükségünk lesz a „gyerekek nyelvének” felsőfokú, tárgyalóképes ismeretére is (na értsd jól!). De nincs mitől félni! Ha megvan bennünk irántuk a rajongás, de legalábbis a feltétlen elfogadás, akkor már ismerjük a nyelvet, és a középfokúnk is megvan belőle. Mindehhez nem elhanyagolható a fiatalos, laza, közvetlen, feltétlenül elfogadni képes stílusunk sem. A gyerekek azért (is) jönnek majd a közösségünkbe, hogy ne az iskolában tapasztalt katonás, hierarchikus fegyelmezést kapják meg ott is, hanem kicsit feloldódni, kortársak között lenni, együtt játszani, intelligensen szórakozni és a klubunk kínálatához mérten feltöltődni testileg, lelkileg, szellemileg. Szóval valami újat és egyedit kapni. Hogy ezt mind megadhassuk nekik, kicsit le kell szállni a magas lóról. Például, ha idősebbek vagyunk, fontoljuk meg, nem lenne-e jobb mégis, ha tegezhetnének a gyerekek!

Mire lesz még feltétlenül szükségünk?

Empátiára egész biztosan szükségünk lesz, azaz beleérző képességre, hogy lássuk, mikor, mire lehet szüksége a vezetettünknek. Megosztott figyelemre szintén, mert egyszerre több emberre kell majd figyelni. Igényességre egész életvitelünkben, hisz nélküle nem lesz minőségi a munkánk. Szervezőkészségre a klubunk összetartásához, vagy akár a kirándulásokhoz, egyéb programokhoz. A kimondott szavaink és a tetteink pedig mindenképpen legyenek összhangban egymással, hiszen példát fognak venni rólunk a gyerekek, akár akarjuk, akár nem, és csak így maradhatunk hitelesek. De nem lehet elégszer mondani azt sem, hogy a gyerekek feltétlen elfogadására is szükségünk lesz, mert lehet kicsit eleven a vezetettünk, akkor is úgy kell szeretni őt, amilyennek Isten adta.

Elég soknak és nagy elvárásnak tűnik, hogy mindennek maradéktalanul megfeleljünk. Hozzá is teszem ezért rögtön, hogy nem ismerek olyan vezetőt, aki tökéletesen megfelelne minden egyes itt vagy a későbbiekben tárgyalt „kritériumnak”, nem rendelkezik maradéktalanul ezekkel a tulajdonságokkal. Ezek inkább csak célok, amelyek felé mindannyian haladunk, és különböző szakaszán tartunk az útnak, ez pedig nem baj. Főleg, hogy ha elvárásként tesszük ezeket a célokat magunk elé, akkor a csoportvezetés a személyiségünkre is építő hatással lesz.