Merre terel a Hajszoló?

Előző számunkban Latinovics Zoltánt, a taksonyi bogárklubok vezetőjét kérdeztem ki arról, miképpen is néz ki náluk a már jól kialakult közösségi élet. Ezúttal Demény Eszterrel, 3 gyermekes családanyával és a pilisvörösvári bogárklubok alapítójával beszélgettem a Hajszolóról, teljes nevén az Országos Katolikus Vezetőképzőről.

Eszter, hány évesen és tulajdonképpen miért jelentkeztél a Hajszolóra?

19 éves voltam, és “véletlenül” csöppentem bele: Egy barátnőm félt egyedül felvételizni, őt kísértem el, s végül ő nem kezdte el, hanem én… Most már úgy érzem, Isten várt és ajándékozott meg vele e mögé a helyzet mögé állva.

Általánosságban mit adott a Hajszoló 2 éve?

Nemcsak közösséget, tudást és hittanórát. Számunkra még házasságközvetítő is volt. Csak a mi csoportunkban öt házasság (köztünk a miénk is) és egy papi hivatás is született. Persze tanultunk is: gyakorlati tantárgyaink voltak a buli- és táborszervezés (Eszter vizsgatábora a 100 fős pilisborosjenői bogártábor megszervezése volt 1996-ban – a szerk.), a tánc, játék, ének, mese, vicc és gitártanítás. Elméleti tárgyaink pedig többek között a következők voltak: alapvető hittan, erkölcstan, dogmatika, egyháztöri, pedagógia és pszichológia. Azonban nem csak nekünk adott, hanem általunk a környezetünknek is. Így jöhetett létre a kárpátaljai Hajszoló, amit már a férjemmel vezettünk Majnek Antal püspök atya jóvoltából; és a vörösvári bogáklubok is ennek köszönhetik létüket.

Te magad miben lettél több? Miért érte meg? Mit tanultál belőle?

Két év hosszú idő, így bőven volt idő a vezetéstanulásra, ahogy Istenre is, ugyanis volt egy lelki vezérfonala is a Hajszolónak. „Lelkesítés” a szó szoros értelmében, de nem újdonsághajhászás. Adott bátorságot, kockázatvállalást és találékonyságot az élethez (pl. sosem felejtem el, mikor valakik két lehúzott tornacipővel adtak elő nekünk színdarabot.) Ebben az ésszerű civilizációban az áldozat áhítatára buzdított. A jámborságnak pedig nemcsak a látszatára hívott. Hajszolt fegyelemre, engedelmességre, szívósságra és önmegtagadásra, hogy általa a lelkünk ereje is nőjön. Nem kötelezett közösségvezetésre, hanem egyedi munkára hívott, vagyis, hogy a „készséges akarat tehetségeinkhez mérten tetté váljon” (2Kor 8,11.)

Továbbá alázatra tanított, arra, hogy csak „egy” vagyunk az emberek közül, csak embernyit tehetünk egyedül, de együtt „hajszolódva” vagy egy közösségben dolgozva már termékenyebbek lehetünk. Megtanultam, hogy meg kell adni mindenkinek (akár felnőtt vagy gyerek, hívő vagy kereső) mindazt, ami emberségének jár, és megtanultam hozzá a tapintatot és a nyitottságot is, hogy felfedezzem az életük kérdéseit. A Hajszoló megélette velünk magát a közösséget, így azt saját bőrünkön tapasztaltuk… hogy aztán mindezt továbbadhassuk.

A család mellett is van közösségeket, amit ti vezettek. Hogy bírod? Megéri?

Ez a kérdés úgy lenne reális, ha megfordítanánk, tehát, hogy „hogy bírnám nélküle?” Ez egy segítség, amire szükségem van. Jean Vaniers szerint a közösség a megbocsátás és az ünnep helye, ahol a gyengéknek és az erőseknek kölcsönösen szükségük van egymásra. Sőt, a bennünk lévő gyengeségekre és erőkre egyaránt. Emiatt merek “béna” lenni, viszont abban, amiben nem gyengélkedem, azzal segítenem kell! Ez felemelő, nyugodt öröm. A közösségben lehet és kell is beszélni, beszélgetni, s bár néha időpocsékolásnak tűnhet, mégis ez kell a másik iránti bizalomhoz. A közösségeknek gyarapodniuk kell, hogy minél kevesebb legyen a kirekesztett gyerek és felnőtt, hogy ne sérüljenek a szívek az elutasítástól. A világosság, ami igazán elűzi a sötétet, csak egy másik emberből eredhet.

A közösség alakulása lassú folyamat. Feleségként, anyaként (bogár) közvetítőként is nagyon türelmesnek kellene lennem, ahogy Jákob mondja Ézsaunak: a gyerekek gyengék, a szoptatós állatok ápolásra szorulnak, ha túlerőltetjük őket, a nyáj tönkremegy … lassan vonulok a nyáj és a gyerekek lépésében – és amikor ezt a szép lassú fejlődést tetten éri a szülő vagy a vezető, az nagyon szép, és már csak ezért megéri.

A gyerekcsoportunkban levezetődik az indulat, az agresszió, a fájdalom. A gyengeségeink elmondása jobban ösztönöz, mint a sikereink megosztása, de ezt igazán csak olyan helyen lehet megtenni, ahová tartozunk. A fiatalokban itt is mérhetetlen vágy él, hogy tartozzanak valahová. És ha már tartoznak, az segít nőni a szeretetben, a másik felé fordulásban, és később már nem csak azért járnak a közösségbe, hogy ők boldogok legyenek, hanem azért is, hogy másokat tegyenek azzá…