A Taksonyi Szentjánosbogár Klub

Egy újabb sorozat indul, amely a közösségszervezésről fog szólni. Több célt szeretnénk szolgálni vele. Elsősorban azt, hogy csoportvezetőinket (a főbogarakat) évközi csoportok, klubok létrehozására buzdítsuk, hogy nekik és az általuk vezetett gyerekeknek ne csak évente egy hétig tartson a Bogár, hanem egész évben (hetente) "bogarazhassanak." De nem csak a Szentjánosbogár vezetőinek akarunk így segíteni, hanem minden kedves olvasónak, aki valamilyen formában már gondolkodott kisközösség létrehozásán, de fél belefogni, nincs ötlete a kezdéshez és a folytatáshoz. Első nekifutásra Latinovics Zoltánt kérdezem, aki a két Taksonyi Szentjánosbogár Klub vezetője.

Zoli, honnan jött az ötlet, hogy belevágj?

Nekem annyiban könnyű dolgom volt, hogy már családos emberként kezdtem a klubozást. Ha már vannak gyerekeid, a felelősségét hordozod annak, hogy Isten rád bízta ezeket az apróságokat, könnyebben belátod: KÖZÖSSÉGRE van szükségük! Így nekem éppen kapóra jött 98-ban (a gyerekeink 6-9 évesek voltak) a Bogár és a helyi klub gondolata.

Hogyan fogtál neki?

Mivel több hasonszőrű család él mellettünk, nem volt nehéz "feltölteni" gyerekekkel a csoportot. Részemről viszont semmi előzménye nem volt a gyerekekkel való foglalkozásoknak, egyszerűen csak szeretem őket. Nagyon őszinték, természetesek, fogékonyak, kreatívak, ösztönösen megérzik a jót, olyan nagyon Isten-arcúak. Foglakozásainkhoz témát kezdetben A Szív újság történetei adtak: rövidek, tanulságosak voltak. S bár egy-egy történet felolvasása után keveset beszélgettünk is, szerintem ennek sem szabad óriási feneket keríteni. Nem feltétlen kell az "okos felnőtteknek" megmagyarázni a tanulságot a gyerek részére, sokszor a döbbent csend is jelezte, hogy szívükig hatolt a történet, a mondandó elérte célját. A foglalkozás nagyobb részét a játszás teszi ki. Az együttlétünk elején és végén rövid imát mondunk, valamint szoktunk énekelni az Énekeskönyvből.

Voltak kezdeti nehézségeid? Hogyan küzdötted le őket?

Egyik legprózaibb gond a helyszín kiválasztása. Taksonyban szerencsére a plébánia alagsorában kialakítottak egy kb. 60 négyzetméteres ifjúsági helyiséget, ami már elég erre a célra. Nem szerencsés viszont, hogy nem külön bejáratú lévén folyton be kell "kéredzkednünk" az épületbe, ami az ott lakó atyák otthona is egyben. Óhatatlanul zavarhatja őket a gyerekzsivaj, a nem egyszerre érkezés miatti becsengetések stb. Máig kérdés maradt, hogyan tudnánk ezen változtatni. Egy külön ifjúsági épület de jó is lenne… Töprengtem azon is, mennyire szabjam az együttléteinket "hittanosra", felnőttesen haszonelvűre. Nem tartott sokáig rájönni, hogy inkább bogár(tábor)osra vegyük a figurát, erre vagyunk kiéhezve.

Mivel foglakoztok most?

Hét éve működik az első csoportunk, ők már szinte mind középiskolások. Velük már túl vagyunk közösen egy kamaszkori változáson. Ők már nem akarnak énekelni, a játékkedv is jócskán átrendeződött, általuk is nehezen megfogalmazható, de mégis más jellegű foglalkozást igényelnek. Nyári szünetek után (akkor mi is szünetelünk) szeptemberben rendszeresen föltettem nekik néhány kérdést a közös jövőnket illetően: írásban (majd szóban is) felmértem az igényeket, a lelkesedést a klub továbbéltetésére vonatkozóan stb. Ugyanis nagyon nem szeretnék ellenükre "bogarazni"… Az elmúlt évben azzal próbálkoztunk, hogy minden alkalomra más-más gyerek hozott történetet, és a felolvasás után ő vezette be a beszélgetést kérdésekkel. Próbálkozom korábbi iskolai bogár-lelkigyakorlat anyagokkal is, amit a Bogár-irodától szereztem. Ezeket sokféleképpen föl lehet használni.

A két éve működő kisebb csoportunkat a nagy érdeklődés hívta életre. A nagyobbak kistestvéreiből és egyéb, becsalogatott gyerekekből hamar kialakult a csipet-csapat. Itt sincs gond a létszámmal, időnként 18-20 gyerkőc is eljön közénk. Velük már a bevált receptből dolgozom, a kitaposott ösvényen ballagunk. Ők éppen nagyon szívesen énekelnek!

Mindkét csoportunkkal szép időben métázunk a grundon. Télidőben mi készülünk már évek óta a pásztorjátékra, aminek a sikere garantált. Szoktunk még korizni is menni a közeli jégre. Ősszel vagy tavasszal pedig egy-egy kirándulás is belefér.

Miért éri meg ez az egész?

Több okot is tudok, miért. Mint fentebb kiderült, ebből én legalább annyit merítek lelkileg, mint a srácok, ha nem többet. Fiatalon tartanak, azaz negyvenegynehány évesen is megőriztem sok gyermeki tulajdonságomat, játékos maradtam. Szemükből, tisztaságukból, ártatlanságukból, ragaszkodásukból, szeretetükből, lelkesedésükből sikerül meglátnom és magamba építenem az igazi, az Örök Értékeket. Itt idézném egy kedves barátomat, aki édes kis gyerekeiről írta az alábbi sorokat: "Megtudtam a gyerekeinkről, hogy csodálatos a teherbíró képességük. Hogy minden helyzetben képesek jókedvűek lenni, és gondtalanok. Istenem, csak így maradnának!" Mi felnőtteknek hívjuk magunkat, valójában nagyra nőtt dedósok vagyunk, telítve a gondjainkkal, nincs kellő vidámságunk, izzadságszagúan éljük hétköznapjainkat, miközben Krisztus életünk minden napjára elmondja nekünk szeretettel: Ne féljetek, ne aggodalmaskodjatok, a Mennyei Atyának gondja van rátok, minden szál hajatok számon van tartva odafönt! Beleborzongok ebbe. Nos, a gyerekek ennyivel többek, mint én. Az élet rendje, hogy mi neveljük a gyerekeket, s közben nekünk volna szükségünk az ő példájukra!

Másik okom, hogy bizonyos életkor felett illő elgondolkodnunk azon, mivel is tudunk mi hasznossá lenni Isten előtt. Milyen szolgálatra hívott bennünket? Figyeljük meg, hányan vannak, akik egy egész életet leélnek egysíkúan, a barátságok ápolását, mindennemű közösségi megmozdulást is mellőzve. Sokat "törpöltem", mivel tudnék szolgálni. Nekem olyan talentumaim vannak, hogy gyerekekkel foglalkozzak. A megszületett gyermek az Istentől kapott élet továbbadása. Hogy milyen minőségű lesz ez az élet, ez nagyban rajtunk múlik, felnőtteken. Számomra nincs más értelme a létnek, mint ápolni ezeket a kis emberkezdeményeket, az apróságokat.

És miért éri meg a gyerekeknek a klubba tartozás?

Ezt tőlük kell megkérdezni. Szerintem azért, mert játszani nagyon jó; mert közösségben lenni, együtt örülni óriási élmény; mert minden gyarlóságom ellenére (remélem) érzik, hogy szeretem őket.