Persze mondhatná erre bárki, hogy „már bocsánat, de hogy lehet bárkit megrendelésre szeretni? Parancsra?! Ez nem akarat dolga, az érzések megszületése spontán és titokzatos dolog. Mit tegyek, ha egész egyszerűen nem tudok szeretni valakit?”

Aki már ilyen-olyan szinten foglalkozott gyermekekkel, biztos átélte már, hogy bár eleinte az egész csoporthoz teljes odaadással, jóindulattal fordult, idővel mégis egy-egy csemete viselkedése folytán úgy érezte, nem képes szeretni őt, legfeljebb eltűri a szertelenségét, de ez sem biztos.

A válasz a problémára az, hogy a szeretet nem csupán egy érzés. Persze az is, nagyon! De több annál. A szeretet döntés is, és a döntés nyomán kialakuló – vagy „kidolgozott” – magatartás. A magatartás pedig meggondolt és jól felépíthető valami. Ha jól megfigyeljük viselkedési formáinkat, ki tudjuk elemezni, miből is állnak.

Először is a figyelmességből, továbbá a valakire ráfordított időből és energiából. Nem véletlenül hívjuk fel a figyelmet nyomatékosan vezetőképzőinken arra, hogy a táborok egy hete alatt a vezetőnek legyen legalább húsz perce, amit csakis egy fiatalra szán a csoportjából. Nekem csak jó élményeim társultak e tanács megfogadása mellé, mert amikor sikerült megfogadnom, azokkal az egykori kisbogaraimmal ma is mélyebb a kapcsolatom az átlagosnál. Pedig mindössze pár perc figyelmességgel és odafigyeléssel kezdődött.

A szerető viselkedés összetevője az empátia is. Ezt az idegen szót csak körülírással lehet jól megmagyarázni. Azt a szándékot nevezzük így, hogy meg akarjuk ismerni és érteni a csoportunkba tartozók gondolatait, viselkedését és annak hátterét. Ugye, ennél sokkal egyszerűbb ráförmedni a problémás gyerekre, vagy elküldeni a többiektől, ha nem viselkedik „normálisan”. Rövidtávon, reflexből talán megoldásnak is látszik. De próbálgassuk csak képességeinket, üljünk le egy kicsit minden gyerekkel kettesben! Hallgassuk meg őket mégis, és igyekezzünk megérteni a viselkedésük mögöttes tartalmát is! Ne csak a felszínről ítéljünk, mert abból csak állandó fegyelmezés lesz!

A szeretet kinyilvánításához az érte megtett cselekedetek tartoznak, egész az önfeláldozásig. Alapvetően a vezetés nem más, mint önfeláldozás, ez ki is derülhetett mindabból, amiről ebben a sorozatban eddig szó volt. Sok vezető persze nem tartja, és nem nevezi ezt önfeláldozásnak, mert nekik már az számít annak, ha nem viselhetnek gondot egyenként és összességében a csoport tagjaira.

Ebben igazából szinte minden benne van, amit az utóbbi másfél év alatt leírni próbáltam. Ha ezeket a viselkedési formákat gyakoroljuk, egy idő után szükségszerű tapasztalat, hogy megszeretjük őket, az eleinte szerethetetlennek látszókat is. Ha felfognánk a „szeretet” szó jelentését, ha teljes mértékben sikerülne életmódunk és csoportvezetésünk alapjává tenni ezt a sajnos agyoncsépelt szót, akkor csak módszertani kiegészítőnek lett volna szükség erre a sorozatra. Ugyanis, ha őszintén megtanuljuk a szeretet művészetét, és már zsigerből képesek vagyunk szeretni bárkit, akkor lehetünk akármilyen bénák játék- vagy beszélgetésvezetés terén, hosszú távon a legprofibb mókamesternél is eredményesebb, életre szólóbb élményt nyújthatunk minden ránk bízott számára. Ha nem is tudunk túl sok játékot, vagy nem találtunk ki elég szenzációs éves tervet, amilyet szerettünk volna, vagy ha nem is tartjuk olyan tartalmasnak a beszélgetéseinket, mint amelyekkel más csoportvezetők dicsekednek, de minden erőfeszítést meghozunk annak érdekében, hogy élvezetes és szeretetteljes legyen közösségünk, akkor pótolhatatlan és jó munkát végzünk.