Nincs büntetés!!!

Április eleji vezetőképzőnkön hosszasan elbeszélgettünk a „büntetés” fogalmáról. Arról, hogy miképpen is kell értelmezni ezt a szót nálunk, a Szentjánosbogárban.

„Mi a véleményem a büntetés hatásáról, eredményességéről? Mennyire tudok megbocsátani? Mi az agresszió szerepe az életemben? Hogyan reagálok a közelemben megnyilvánuló agresszióra? Mit csinálok, ha másokkal szemben negatív érzések születnek bennem?” – szólt a kérdéssor a vezetőjelöltek egy csoportjához. Meglepő-e vagy sem, nem tudom, de nem először tapasztaltam, hogy a bogárpedagógia büntetésről alkotott álláspontjára figyeltek fel leginkább a vezetőképző résztvevői, mely az általános pedagógiai felfogástól némiképp eltér. Véleményünk két mondatba sűrítve így szól: Nincs megtorlás, csak következetes fegyelmezés! Nem az illető rosszból való kiemelése a célunk, hanem a helytelen viselkedés belátásának elérése, hogy aztán a segítségünkkel az egyén maga oldja meg a problémát, és válassza meg a jóvátétel módját.

Ezt elérni persze már korántsem egyszerű. Bizony, mennyivel könnyebb rákiabálni arra, aki nem bír magával. Mennyivel hatásosabbnak tűnik (rövidtávon!) gyorsan a csoport előtt megdorgálni azt, aki rossz fát tett a tűzre. A gyerekek nagy része eleve ehhez van már szokva, hisz nem egy pedagógusnál ez a módi. A hirtelen felindulástól talán még a legtapasztaltabb vezetők sem veszik észre, hogy a probléma megoldásának más, alternatív módozatai is vannak. Pedig mennyi, őszintén megható történetről és kialakult mély barátságról hallunk olyan vezetőtársaktól, akiknek sikerült időben észbe kapniuk, és az ordibálás, a helyben megszégyenítés helyett más eszközhöz nyúltak.

Ez az eszköz pedig a szeretet. A szeretettel, türelemmel való meghallgatás és a teljes nyitottság, hogy képesek legyünk elfogadni a ránk bízottat olyannak, amilyen. Ha ezt sikerült elérnünk, fontos a beszélgetést lehetőleg úgy alakítani, hogy azzal leginkább a tisztánlátásra segítsük az illetőt, és közösen találjunk megoldást! Nem a számlát akarjuk kiegyenlíteni, hanem jó irányban történő elmozdulásra biztatjuk őt. (Minden ilyen esetben érdemes nekünk is magunkba néznünk: tisztán látom magam, valós az önképem, valóban a jóra törekszem?) Azt gondolom, hogy csakis így lehet hosszú távon változásra ösztönözni a gyerekeket – minden más embertársunkkal együtt. – Ha így indulunk neki, máris közelebb kerülhetünk a gyermekhez. Főleg, ha azt is érzi, hogy komolyan vesszük őt, és mindazt, ami egy hosszabb, (akár többedik) négyszemközti beszélgetés során kibújik a fiatal lelkéből. Éreztetnünk kell – főként a mai, sokszor már teljesen szétesett családokból érkezett gyerekkel –, hogy törődünk vele és szeretjük őt, hisz tulajdonképpen nem vele van gondunk, csupán azzal, amit tett. Nem kell ezért a hozzáállásért messzire menni, csak sokszor távolinak, kényelmetlennek tűnik! Valójában magunkkal kell érte megküzdeni!

Hogyan is? Nincs rá kész recept. Ahány helyzet adódik, annyiféle a megoldás. De az első és talán a legfontosabb, hogy soha ne a csoport előtt szóljunk a vétkesre (ez nem egyenlő a szükséges fegyelmezéssel, csendteremtéssel!), s ne mások előtt beszélgessünk vele! Az már megszégyenítés volna, amivel talán rövid távon fegyelmet érünk el, de ez a béke csak felszínes, igazán nem oldunk meg vele semmit. Hívjuk inkább félre, vagy a foglalkozás után maradjunk együtt vele egy ideig, hogy megbeszélhessük a történteket. Ha mód van rá, ne „számon kérés”-íze legyen a beszélgetésnek! Ha meg lehet oldani másképp is, ne kényszerítsük a gyermeket védekező szerepbe! Beszédünk lehetőleg legyen higgadt, és amennyire csak megengedhető, barátságos. Éreztessük, hogy társak vagyunk, és a célunk ugyanaz: megegyezésre törekedve, az arany középutat keresve próbáljuk megoldani minden érintett problémáját.

Talán nem is gondolnánk, hogy a legtöbb nehéz magaviseletű gyermek valójában nem is a „rosszalkodás” kedvéért teszi, amit tesz. Ennél sokkal mélyebben is gyökerezhetnek problémák. Ezekre viszont – többnyire – csak ismételt, türelmes beszélgetések során jövünk rá.

folytatjuk…

Gym