Példát mutatunk

A vezetőképzőkön sokan annál a pontnál szoktak meginogni a tábori csoportvezetésditől, amikor a példaadásról esik szó. Mikor arról kezdünk beszélgetni, hogy akármit, akárhogyan is teszünk majd a gyerekek előtt – legyen az a szemükben jó vagy rossz példa –, azt ők követhető (követendő) dolognak fogják gondolni. „Jó ég! Példakép? Én? Akkor még egy kicsit gondolkodom rajta…” – az ilyen fajta önértékelés persze nem árt, főként, ha a felismert hibák kijavításával jár együtt, de egy kis magunkra figyeléssel általában nem lesz belőle nagy probléma a táborban. Az évközi klubok esetében azonban érthető módon kicsit nehezebb a helyzet…

A klubfoglalkozásokon körülbelül hetente találkozunk a gyerekekkel, és mivel bőven van erre időnk, kellőképpen meg is fogjuk ismerni egymást. Azaz sokkal több helyzetben adódik arra alkalom, hogy a gyerekek megfigyeljék a viselkedésünket és személyes példánkat. Ennek egyik tipikus mellékhatása, hogy akkor is hatunk rájuk, amikor arra nem is számítunk, mivel mi vagyunk a vezetőik. Így érdemesebb inkább eleve azzal a tudattal hozzáállni a vezetéshez, hogy mindig is teljes személyiségünkkel hatunk a gyerekek teljes személyiségére. Ilyenkor viszont hamar a mesterkéltség hibájába eshetünk, s már-már tudatosan próbálunk álarcot húzni magunkra: viselkedésünk is megjátszottá válik.

Ha tehát valami olyasmit állítunk magunkról, ami nem igaz, vagy igyekszünk valamit önmagunkból megtagadni, szinte biztos, hogy nem ússzuk meg a lebukást. Legjobb esetben csak nevetés tárgyává válunk, és akkor talán sikerül viccnek elfogadtatni a dolgot, de a keményebb hazugságon, csúsztatáson kapott vezető csak nagyon nehezen tudja visszaszerezni a gyerekek bizalmát. (A táborban is!)

Egy mondatba összesűrítve: csak az a vezető válik hitelessé a csoportja előtt, akinek a gondolkodása, minden kimondott szava és cselekedete összecseng egymással. A hiteltelenségünk talán a legnagyobb romboló erő a közösség életére nézve, és alapjaiban ingathatja meg egész addigi munkánkat. Félreértés ne essék: a „tévedés” nem egyenlő a hiteltelenséggel mindaddig, amíg hibáinkat, tévedéseinket alázattal elismerjük (kisgyermekek előtt is) és iparkodunk a hibát kiküszöbölni.

Ezentúl fontos azt is észrevenni, hogy az erkölcsi nevelés legfontosabb eleme és a tekintély záloga is egyben maga a hiteles példaadás. Nem akkor leszünk jó példaképpé, ha megmondjuk a tutit, hanem ha úgy viselkedünk, ahogy szeretnénk, hogy ők viselkedjenek. Például azzal, hogy nem a katedráról szónokolva tanítjuk meg őket az alázatra, hanem többek között úgy, hogy mi mindig utolsók leszünk a sorban, elsőként foglalkozunk a kiközösítettel, nem vagyunk személyválogatók a csapattagokkal és a többi. Egy idő után ezt észreveszik.

Idővel magunkon is tapasztalhatjuk, hogy a jó nevelő mindig a nevelttel együtt növekszik, mert a neveléshez neki is folyamatosan nőnie kell a gyerekekkel együtt. Ugyanis a gyerekek pusztán azáltal, hogy megnyílnak előttünk, magukat adják és ránk hagyatkoznak, nagyon sok mindenben alakítanak bennünket is. Mivelhogy szeretnénk jó példával elöljárni, vagy tanácsot adni, kénytelenek leszünk elgondolkodni saját régi ügyeinken is: annakidején hogyan is oldottuk meg? Sikerült? Nem? Felismerhetőek-e a tegnap ültetett magok mai gyümölcsei a mi életünkben? Vagy még nálunk is növekvőben vannak? Ugyanis ezek elültetése a gyerekeknél éppen időszerű.

A cikk elején említett egészséges nyugtalanság – „ki vagyok én, hogy bárki példát vegyen rólam?!” – folyamatos önvizsgálatra szoríthat bennünket. Ez önnevelésünk és vezetői munkánk végső célja is – hogy idővel feleslegessé váljunk, és a nevelés mindenki számára élethossziglan tartó önnevelésbe menjen át.

Hosszútávon a legjobb módszer talán az, ha akkor is példamutató módon viselkedünk, mikor nem látják a csemeték. Ettől igazán nem leszünk kétszínűek, sőt magunk is állandóan javulunk, hűen és őszintén a gyerekek, az ismerősök és önmagunk előtt is.

És attól fogva ez az egész kérdés már nem lesz olyan komoly gond többé…

ifj. Gyorgyovich Miklós
Kovács Bernadett és Tereza Worowska
segítségével