Meghalásvágy

Büszke voltam magamra, amikor 16 éves koromban meghívott csoportvezetőnek a Szentjánosbogár közösség a „nagyok”, a csoportvezetők közé, és tényleg éreztem, hogy a legjobbaktól[1] tanulhatok, akik az én csoportvezetővé válásomat is komolyan gondolják, alaposan felkészítenek rá. Mégis kimaradt belőle valami, amit szinte lehetetlen is lenne beékelni a legminőségibb csoportvezető-képző programokba is. Ez pedig nem más, mint a „megtapasztalás”. Emlékszem, a vezetőképzőkön átvettünk sok problémát az évek folyamán, megtanultunk rá módszereket, el is olvastam mellé több könyvet a hatékony gyereknevelésről, és a velük való foglalkozásról, de hogy konkrétan a bőrömön érezzem a problémákat, azt nem adhatja meg egy könyv sem.

2000 óta „foglalkozom” gyerekekkel. Persze egyáltalán nem, mint egy szakember, de őszinte szeretettel. Eleinte csak hobbi volt (évente egyszer 5 nap a táborban, és az azt követő egyre több fiatallal való kapcsolattartás levelezés, telefon vagy személyes kapcsolat útján), mára már hivatássá kezd alakulni, főleg amióta egy szovátai[2] gyermekotthonban végzek önkéntes munkát egy-egy hét erejéig, ahol a legkülönbözőbb kemény múlttal rendelkező gyerekek laknak. Elviekben tapasztalt vagyok – legalábbis sokan gondolják ezt rólam, ami jól esik –, gyakorlatilag viszont (ha az arányokat tekintjük) ugyanúgy keveset tudok, mint amikor elkezdtem, mert sosem lehet 100%-osan megtanulni bánni velük. Ugyanis minél mélyebbre megy az ember, annál jobban látja, hogy még mennyi mindent kell megtanulnia a gyerekekről, a kamaszokról, és úgy általában az emberek gondolkodásmódjáról. És ez a „minden” mindig egyre több…

A legszebb élményeim mindig is a páros beszélgetésekhez társultak, amikor egy-egy gyerekkel vagy fiatallal (vicces, hogy ezt írom 24 évesen…) leültünk megbeszélni az élet nagy dolgait. Ennek szépsége inkább a bizalomban keresendő, mert nem mindig voltak derűs témáink: kezdve a „megérthetetlen pasiktól/csajoktól”, a sulis problémákon, az életviteli gondokon, a kiközösítettég megalázottságán keresztül egészen a keményebb témákig. Ilyen például az elvárásoknak nem megfelelés miatti depresszió, a családon belüli erőszak (amikor a 14 éves gyermektől megtudom, hogy boxzsákja a családjának), a szülők általi kihasználás (itt a kvázi gyermekrabszolga-tartásra gondolok, csak jó esetben „ostor” nélkül). Vagy a szülők természetes, esetleg (végignézett) gyilkosság vagy (szintén végignézett) öngyilkosság általi halála és annak részletezése. Esetleg mindezek halmozása egészen addig a pontig, amikor már ő maga is úgy gondolja: „Elegem van, meg akarok halni!!!”.

Amikor először fordult hozzám egy kislány az öngyilkosság gondolatával, nagyokat nyeltem, kerek szemekkel bólogattam és „aháztam” miközben a történetét mesélte, de semmi értelmes gondolat nem jött ki a koponyámból. Viszont idővel megtanultam, hogy a legtöbbször pont az segít leginkább, ha aktívan meghallgatom őt, és nem én akarom megváltani az életét, nem én akarom megmondani a tutit, csak tágra nyílt fülekkel hallgatom, és nem csak „úgy csinálok, mintha”, hanem valóban igyekszem meg is érteni őt.

Aztán persze van, hogy mondani is kell valamit, mielőtt butaságot csinálna, vagy csak szimplán rossz irányba indul el. Ha nem az öngyilkosságról van szó, és okosabb gyerekekkel beszélgetek, néha még a rossz irányba indulás elején sem szólok neki, nem rántom vissza feltétlenül, hadd tapasztaljon és jöjjön rá maga, hogy vajon tényleg rossz-e, amit elkezd. Ettől sokkal jobban megtanulja. (Ha nem jön rá attól sem, persze elmondom neki a véleményem…) Viszont, ha már a meghalás vágya kerülgeti, az már nem annyira az „élet játéka”, amit megtapasztal, aztán visszafordul, ha nem tetszik neki, mert a „sikeres” érfelvágást már nehéz visszacsinálni.

Eddig „szerencsére” ritkán találkoztam a problémával, és akkor is elég volt a meghallgatás, ha néha azzal jött valaki hozzám, hogy már elege van, ki akar szállni; de valahogy mindig azt érzem, hogy többet is kéne mondanom. Nem elég az ígérgetés, hogy „egyszer majd jobb lesz”; meg hogy „a tipikus kamaszproblémákkal sok tizenéves küzd, nem csak ő egyedül a világon”. Úgy érzem, akkor és ott ez nem győzi meg őket, és tovább hajtogatják, bizonygatják, hogy „ők semmire sem jók”, meg hogy „hasznos lenne a társadalom számára a haláluk...”. Én meg fogom a fejem, mert a beszélgetés során szép lassan kifogyok az érvekből, ami (ha erősen bízik is bennem) neki is bizonyító erővel bír. Azaz, ha már én sem tudok neki további életérveket mondani, hát tényleg nincs értelme az életének.

A „statisztikám” azért szerencsére még olyan, hogy egy sem oltotta ki az életét, és még kísérletet sem tett (csak az egyikük, de még azelőtt, hogy megismertük volna egymást, és szerencsére – remélem, hogy direkt, és csak segélykiáltás miatt – ügyetlenül állt hozzá, ezért nem jött össze).

Akkor is ígérgeti az egyik, a másik pedig „csak” vágyik a halálra, de nem gondolja tovább, mert egyelőre védi a vallása, fél, hogy a pokolra jut, ha ő maga ölné meg magát. De meddig?

Hogy mik a problémáik? Egyszerűen elnyomják őket az élet – elmondásuk alapján – valóban iszonyú nehéz terhei, és nem tudnak felállni alóluk: elvárások-elvárások-elvárások otthonról, a családtól, a suliból, az edzésről, többnyire szeretet, pozitív érzelem és pozitív elismerés nélkül, amelyekből csak elvétve kap itt-ott. Szóval szeretet és elismerés alultápláltságban szenvednek, „szeretettankjuk” meg kong az ürességtől.

Természetesen tudom, hogy a legtöbb esetben csak beszélnek róla, de már nem merik megtenni. Ha „csak” a vágyuk van meg rá, az még nem olyan életveszélyes, ilyenkor elég lehet a lelkét ápolni a meghallgatással, csak az a szörnyű érzés, ha kifogyunk az érvekből, mert mindenre van egy ellenérve vagy egy olyan dacos válasza, amellyel meg a dac miatt nem tudunk mit kezdeni.

Viszont félelmetes, ha már tudja, hogy milyen módon akar meghalni. Szerencsére a kritikus hármas:

– módszer,

– időpont,

– helyszín

a hozzám fordultak körében még sosem volt meg egyben, csak a módszer egy esetben. Ha már mind a hármat kitervelte az illető, ott már nagyon nagy gondok vannak, és már nem elég a meghallgatás, hanem azonnal közbe kell avatkozni!

Hogyan? Saját tapasztalatom – kivételesen hála Istennek! – nincs. De olvastam egy ifjúsági lelkivezető könyvében, hogy miután éjjel felhívta az egyik tinédzsere, aki elmondta a telefonba, mire készül (és mind a hangjában érezte az őszinteséget, mind a „kritikus hármas” megvolt), azonnal kocsiba ült, és elment hozzá, hogy beszéljen vele. Érezte is, hogy szükséges volt odamennie, mert valószínűleg megtette volna a lány. Viszont hozzátette, hogy ugyanő másnap éjjel is felhívta ugyanezzel a problémával, de már érezte a hangjában, hogy csak beszélgetni akar úgy, mint egy napja. Ekkor viszont már hibás lépésnek gondolta volna odamenni, ezért megbeszélte vele, hogy majd másnap napközben beszélnek.

Veszélyes helyzet ez, minden másik krízishelyzetnél veszélyesebb, főleg nálunk, magyaroknál, akik dobogósak vagyunk az öngyilkosságot elkövetők számarányában, sokáig pedig világelsők is voltunk. A lehetőségeink hasonlók, mint eddig:

– Először is higgyünk neki! Talán ez a legfontosabb, mert ha nem hiszünk neki, de valóban megvan a szándéka, és ezt sikerül is bebizonyítania, akkor már nem sokat tehetünk érte, csak egész életünkben bánhatjuk a rossz döntésünket. Persze itt is előfordulhat, hogy eltúloz majd valamit, esetleg hazudik, mert csak beszélgetni akart vagy sajnáltatni magát, de ezt ne akkor és ott mérlegeljük az említett okok miatt! (Viszont a krízis végén, vagy a szituáció tisztázása után mindenképp beszéljünk vele arról, hogy ne éljen vissza a bizalmunkkal, és azzal, hogy tudja, azonnal rendelkezésre állunk, ha öngyilkossággal fenyegetőzik. Mert a végén még úgy jár, mint a pásztor, aki poénból többször „farkast” kiáltott, és rendszerint segítségére is siettek társai, de amikor valóban jött a farkas, már nem hittek halálhörgésének, így nem mentették meg.)

– Figyeljünk rá! Ahogy már szó volt róla, ha tényleg annyira megbízik bennünk, hogy maga mondja el önpusztítási vágyának okát, akkor egy ideig nincs más dolgunk a beszélgetés alatt, csak az, hogy nyitott fülekkel egyedül őrá figyeljünk. Ezt éreztessük is vele határozottan, hiszen többek közt ebből fog megbizonyosodni arról, hogy bízhat bennünk, és komolyan gondoljuk azt, hogy segíteni szeretnénk.

– Mindeközben erősítsük meg őt! Adjuk tudtára, hogy tényleg mellette állunk! Kérjük meg erre a közeli ismerőseit is, és imádkozzunk érte!

– Mérjük fel, mire van szüksége orvosilag és érzelmileg! Még mindig nem vagyunk orvosok vagy pszichiáterek! Ha szakellátást igényel a probléma, ne mi akarjunk mindent megoldani, mert annak végzetes következményei lehetnek! Viszont érzelmileg annál többet tehetünk érte!

– Ha azzal segítünk, ne tartsuk titokban! Ez minden előbbi problémánál kényesebb és súlyosabb. Ha mások (például a család vagy egy szakember) bevonását látjuk célszerűnek, egyeztessünk vele erről, próbáljuk meggyőzni, hogy fontos lenne a számára, ha tudnának még a gondjáról páran. Amennyiben viszont az élete forog kockán, kötelességünk segítséget kérni számára az illetékesektől.